Irány a Mont Blanc !

Előzmények

A merésznek tűnő terv, hogy megmásszuk Európa legmagasabb hegyét, valamikor tavaly nyáron fogalmazódott meg bennünk. Akkori portyánk során a Dolomitok háromezreseit magunk mögött hagyva Zermatt felé vettük az irányt. No nem azért mintha meg akartuk volna mászni a Matterhorn-t. Dehogy, csak ha már azon a környéken jártunk, szerettük volna amúgy "kultúrista" módjára szemügyre venni a képekről oly jól ismert jellegzetes csúcsot és csodálatos környékét. Akkor felszerelés nélkül a lelkesedés 3260 méterig juttatott minket. A fantasztikus kilátás a hófödte Monte Rosa csoport irányába, megmozgatta fantáziánkat. Valami ilyesmire kellene felmászni ! De ha már magasra akarunk menni, akkor miért ne menjünk egyből a legmagasabbra ? Jópofa ötletnek tűnt heccelni egymást. - Jövőre irány a Mont Blanc ! A Mont Blanc a francia-olasz határon fekszik és 4807 méteres magasságával Európa legmagasabb csúcsa. Az út technikailag nem túlzottan nehéz, a kihívást inkább a magasság jelenti. A ritkább levegő hatása leginkább fáradság, hányinger, fejfájás, légszomj formában jelentkezik. (Ez ellen két jó módszer létezik : 1. nem kell oda menni, 2. hozzá kell szokni).

Az egy év hamar eltelt, ismét nyár lett és várt minket az Alpok. Az indulásig már alig volt idő, és mi még sem felszereléssel, sem információkkal nem rendelkeztünk a meghódítandó csúcsról. Az utolsó két hétben aztán felgyorsultak az események, azonnal felszerelést kellett szerezni. A régi szakadt fémvázas háti helyett kellett egy rendes mászózsák, egy a mínuszokat is bíró hálózsák, és egy merevtalpú túra bakancs, amire hágóvas szerelhető. Jobb nem összeszámolni mennyibe kerül. A többit - jégcsákányok, hágóvasak, beülők, jégcsavarok, kötél - megpróbáltuk kölcsönkérni. Még szerencse, hogy a barlangász csoportunkban akad némi hegyi felszerelés is. Persze nyáron mindenki mászni megy, így nem könnyű szabad cuccra lelni, be kell érni a maradékkal. Maradék alatt a barlangász beülőt, az orosz jégcsákányt és hágóvasat, valamint kb. 30 méter kötelet kell érteni. Inkább nem írom le, hogy akitől kaptam, hogy minősítette ezeket. A barlangász beülőkkel vigyázni kell, mert a másfajta kialakítás miatt könnyen a gerincét törheti benne az ember. Az információ szerzés sem volt egyszerű. Akik meghallották, hogy még nem voltunk 3500 felett, nem használtunk hágóvasat, és jégcsákányt, próbáltak lebeszélni minket és valami könnyebb aklimatizáló túrát javasoltak előtte, hogy szokjuk a magasságot (pl. a Monte Rosa-t, no nem mintha az sokkal kisebb lenne). Mi azonban rendíthetetlenek voltunk és ami a fő, az indulás előtt egy nappal végre sikerült a felszerelést is összeszedni.

Az első nap

Nyugat-Európai csavargásunk hatodik napjának reggelén megpakolt hátizsákjaink társaságában Gábor barátommal búcsút intettünk a Saint-Gervais L. B.-beli campingnek, mely éjszakai szállásként szolgált. Nem annyira búcsú volt ez, mint inkább viszontlátásra, hiszen azt terveztük, hamarosan itt alszunk ismét. Utunk első kényelmes szakasza után, melyet a TMB-vel (Tramway du Mont Blanc) tettünk meg, a továbbiakban már a magunk erejére támaszkodva kellett az aznapra hátralevő 1500 méternyi szintet leküzdeni. Az ember a Váci utcában érzi így magát, akkora volt a nyüzsi. Ehhez talán az is hozzájárult, hogy pont ekkor volt az alpok ünnepe (FETE DE LALPE). Az út hamarosan kettévált és az emberek egy része a Bionnassay (4052m) felé vette az irányt. Két vagy három órányi kényelmes mászás után tőlünk jobbra egy hómező túloldalán megpillantottuk a Tete-Rousse menedékházat (3204m). Sokan, akik nem hoztak magukkal magashegyi felszerelést csak idáig jöttek. Mi nem vesztegettük az időt az átkelésre. Némi meleg ruhát magunkra szedtünk, hiszen ezen a magasságon már elég jó idő tud lenni és kezdődhetett a férfiasabb szakasz, átkelni a Grand Couloir-on. Rendkívül omladékony törmelékkel borított hely ez, ahol a természet erői folyamatosan aprítják a kőzetet. A meredek, időnként drótkötéllel biztosított hegyoldalon a kövek maguktól is megindulhatnak. Elkél itt a sisak, mely a fej nagyságú zuhanó kövek ellen ugyan nem véd, de a kisebbeket talán felfogja. Szerencsénk volt, a kövek elkerültek minket. Aznapi végcélunk a Gouter menedékház (3817m) közvetlenül a kuloár peremén található. A házba lépve, mely tele volt emberekkel, az első dolog, hogy levetették velünk a bakancsot. Indokolt ez a szigor, hiszen az emberek egy részének a padló szolgál fekhelyül (kb. 3500 Ft így a szállás). Regisztráció után igyekeztünk izzadságtól átnedvesedett ruháinkat megszárítani. Kint döngetnek a mínuszok, a házban mégsem fűtenek. Ide a cuccokat csak helikopterrel lehet felhozni, úgyhogy spórolni kell mindennel. Látszik ez az árakon is (0.33-as üdítő kb. 900 Ft, 1 palack víz 1000 Ft). Ezen a hőmérsékleten a ruha jó eséllyel akkor szárad meg, ha rajtunk marad. Vagy három óra vacogás után kezdett belénk visszatérni az élet. A pulzusunk azonban még ekkor is 100 feletti volt. Ezen a magasságon ez természetes. A következő megrázkódtatás az volt, hogy végig kellett nézni ahogy megvacsorázik a tehetősebbje. Van ott fent minden és akár hitelkártyával is lehet fizetni. Az árak ismeretében azonban maradtam a felcipelt anyagnál. Fejenként 3 liter víz, 25dkg csoki és két tenyérnyi szendvics volt a készletünk, ezt kellett két napra beosztani. 21 óra körül az ebédlőt kiürítették, készültünk a harcra az alvási pozíciókért. A harc elmaradt, a bakter néhány polifoam-ot hozott és (valószínűleg a regisztráció sorrendjében) név szerint elkezdte osztani. Mi kaptuk az első kettőt, így helyzeti előnyünket kihasználva két asztalt egyből lenyúltunk. Nem sok asztal volt, a többség a földre kényszerült. Nem kellett attól tartani, hogy elfelejtünk reggel felkelni. A recepciónál négy nyelven hirdeti a tábla "Wake up 2:00am". Az alvással kapcsolatos illúzió hamar szerte foszlott. Néhány balga, aki abban reménykedett, hogy ágyban alhat, nem hozott magával hálózsákot. Most az összes cuccát magára szedve, izolációs fóliába tekeredve zörgött egész éjjel. Fejlámpák cikázó fénye, bakancsok folyamatos dübörgése tette változatosabbá az amúgy sem unalmas éjszakát.

A második nap

1 óra 45-kor felkapcsolták a villanyt. Ismét élt a büfé, végignézhettük ahogy mások reggeliztek, pakolni csak azután lett elég hely. Mi is kipakoltunk. A kötéllel sokáig pepecseltem, háromszor akkora volt, mint kellett volna és jóval vaskosabb is. De inkább itt készültem elő vele mint, hogy fent kelljen majd vacakolni. 3 óra 30 körül már mi is a ház mögötti rövid, de meredek emelkedőn kapaszkodtunk a Dóme du Gouter irányába. Bár fejlámpáink fénye csak az előttünk lévő néhány métert világította meg, csodálatos látványban lehetett részünk. Előttünk, mint Szent János bogarak karavánja kígyózott az emberáradat, alattunk pedig Chamonix fényei világítottak. Jó tempóban haladtunk, remekül éreztük magunkat. Itt még a sokat szidott orosz hágóvas is kitűnően fogott. Nem mindenki volt azonban ilyen szerencsés. Az előttünk haladó a hegyi betegség tipikus tünetét produkálva, kilépett a nyomból és megnevezte a kígyót (boa). Nem vesztegettük az időt arra, hogy megnézzük mit reggelizett, haladtunk tovább. Hamarosan mindent elborított a köd és már csak az orrunkig láttunk. Hogy megtaláljuk az utat, felzárkóztunk az előttünk lévő csoporthoz. Kötéllel összekötve haladtak, mint szinte mindenki rajtunk kívül. A vezetőjük tudta az irányt, mi pedig nyompoloskák módjára követtük őket. Azt, hogy merre járunk csak találgathattuk, mígnem egy idő után a tartós lefelé menetből következtetni lehetett, ez volt a Dóme (4304m). Lefelé gyorsan haladtunk, de tudtuk, hamarosan ismét mászhatunk felfelé. Az idő nem volt különösebben hideg, de a váratlan széllökések könnyen megboríthatták az embert. Ismét felfelé haladtunk. Sokan jöttek szembe, akkor még csodálkoztunk a dolgon, hisz ennyi idő alatt nem nagyon lehet megjárni az utat. A Vallot kunyhónál (4362m) már eléggé nyomott a firn (így hívják a havas, jeges trutyit ). A fém kaszniban, ahová alulról lehet bejutni, jelentős embertömeg verődött össze. Nem igazán akaródzott tovább menni senkinek. Ledobtam a hátit és készültem inni egy keveset. A víz tárolására használt tejes flakon azonban nem tartalmazott egy cseppet sem az áhított nedűből. A liter víz, az alatta tárolt, az utolsó szakasz megtételéhez szükséges kötélen figyelt fagyott állapotban. Hurrá ! Idebent a hőmérséklet fagypont felett volt, ezt leginkább abból éreztem, hogy az eddig rámfagyott havas trutyi lassan kezdett felengedni, és végigfolyt az arcomon. élmény lesz kimenni a szélbe! Némi fagyoskodás után láttuk, hogy mindenki visszafelé indul, Gábor barátom is előhozakodott a dologgal. Amit eddig is éreztünk, az így kimondva elég keserűen hangzott. Nem könnyű ilyenkor elfogadni, hogy vesztettünk. Elég messzire jöttünk ezért és ki tudja lesz e még és ha igen mikor, újabb lehetőség megpróbálni. A döntés azonban logikus volt, a vezetővel levők sem indultak tovább, mi pedig nem ismertük az utat és ilyen időjárási körülmények között valószínűleg meg sem találjuk a csúcsot. A bivakból kilépve a szél olyan erővel nyomta ránk a firn-t, hogy le kellett hajolni, ha talpon akartunk maradni. Meggyőző volt, segített megerősíteni döntésünket a visszafordulás jogosságával kapcsolatban. Lefelé is a már bevált módszert alkalmaztuk. Megvártuk míg összeállt egy parti, és az ő nyomukat követtük. Ez sem volt egyszerű. Jól nyomultak és bár már világos volt, a ködtől és a szemüvegre ráfagyott jégtől a saját bakancsomig sem láttam. Mire lekapartam a jeget, már csak halványan sejtettem merre lehetnek. Ordítás, rohanás, esés, rohanás. Beértem őket. Lefelé menet is megáltunk néhányszor nyomolvasás végett. Hogy jó felé haladunk azt az út oldalán időnként feltűnő reggeli nyomai jelezték (jól látszott ki ivott teát és ki kávét). Kidobott pénz. Lefelé jövet már nem volt olyan jó a hó minősége, így megmutatkozott a hágóvasak közti különbség. A mienkbe a vége felé már rendesen beleragadt a hó, melyet jégcsákánnyal próbáltunk kiverni belőle, hogy lépni lehessen. Hiába volt nálam fényképezőgép és kétféle objektív is, lehetetlen volt fent fényképezni. A csúcsot egyetlen pillanatra sem láttuk. Az első képet a Gouter-hez visszatérve készítettük. Itt már akár 10 méterre is el lehetett látni. Némi szárítkozás után a házból tovább indultunk lefelé. Eleinte örültünk az egyre melegedő időjárásnak, de mire a TMB-re felszálltunk, már nagyon szenvedtem a melegtől. A vizünk már rég elfogyott és még messze voltunk Saint-Gervais-től. Nem fehér embernek való időjárás ez, főleg ha néhány órája még a havat taposta. Mikor leértünk, barátaink rövid üdvözlése után első dolgunk a fejenkénti liter hideg tej felkutatása és elfogyasztása volt. Ettől a közérzetünk némileg javult. Egy csoki puding után pedig már a vércukorszintem is helyreállt. Mint barátainktól megtudtuk, az évszázad addigi legmelegebb napja volt Franciaországban.

Budapest, 1998 augusztus Lányi Levente